Chapter Six ~ Coffee Shop

                                                             *Blake szemszöge*

Born To Die

Fáradt vagyok, és semmi kedvem iskolába menni, hogy a sok hülye gyerek piszkáljon, inkább itthon maradok. Írhatok magamnak igazolást, mivel anyáék már nem élnek, így a hét szabad napból ma elhasználok egyet. Miután ezt eldöntöttem, szóltam Lol-nak, hogy mondják azt, beteg vagyok. Ők csak bólintottak, majd elhagyták a lakást, én pedig felöltöztem, s elindultam a közeli kávézóba reggelizni. Mikor beléptem, megcsapott az a kellemes kávé illat, s lelkemet melegség töltötte el. A pulthoz léptem, ahol Amanda állt. Ő az egyik kiszolgáló. Jóba vagyok az itteniekkel, ugyanis sűrűn járok ide. Egy-egy esős napon, unalmas hétvégén, kijövök ide egy könyvvel, veszek egy forrócsokit, és olvasok. Kellemes kis hely. Nagyon otthonos, és sosincs nyüzsgés, hangzavar. Itt csend van, amit én kifejezetten szeretek.

-Szia. Egy közepes kapucsínót , és egy olyan sütit kérek szépen!-néztem mosolyogva a nemrég említett lányra, majd rámutattam egy süteményre, amivel már elég régóta szemezek.

-Szia Blake. Máris hozom.-mondta lágy hangon, majd eltűnt, én pedig leültem a megszokott asztalomhoz. Könyvet most nem hoztam, mert gondolkodni jöttem. Hogy, min? Justinon. A viselkedésén. Elemeztem a kapcsolatunkat. Évekig észre sem vett, most viszont egyikről a másikra feltűnt neki létezésem. Az elején jó fej volt, kedves, megértő, aranyos. Aztán leitatott, s kihasználta, hogy nem vagyok magamnál, megfektetett. Kiderült, csak fogadásból tette. Ez nem lett volna elég, mindenkinek elmondta, hogy egy könnyen kapható liba vagyok. Aztán tegnap megvédett attól a bunkótól, egész nap velem volt, és kifejezetten normálisan viselkedett velem. Nagyon furcsa a viselkedése. Nem értem. Miért nem tud egyszerűen jó fej lenni? Vagy legyen bunkó, bánom is én, de akkor ne legyen egyszer ilyen, egyszer olyan, mert ezzel megőrjít. Nagy eszmefuttatásomból Amanda hangja zökkentett ki. Nagyon aranyos lány, és kifejezetten szép is. Mikor itt vagyok, sokat szoktunk beszélgetni is, és mindig azt mondja, nincs szerencséje a szerelemben. Nem értem. Egy ilyen szép lánynak hogy-hogy nincs barátja. Szőke, szögegyenes haja lágyan omlik vállára, szeme türkizkék, bőre hibátlan. Alacsony, s egyben vékony lány is. Folyton mosolyog, és vidám. Nagyon szerethető lány, én is megszerettem. Pont az ellentétem.

-Bocsánat, csak kicsit elbambultam. Megismételnéd?-kérdeztem tőle kínos mosollyal az arcomon.

-Persze.-mosolygott rám kedvesen, s tekintete pozitív energiákat sugárzott.-Épp azon gondolkoztam, hogy le kéne vágatnom a hajamat. Szerinted?

-Szerintem gyönyörű hajad van. Mit meg nem adnék érte.. Szerintem hagyd meg ilyennek.-érveltem döntésem mellett, amit Ő egy mosollyal díjazott. Csak most vettem észre kapucsínom és sütimet, így bele is kezdtem.

-Mindjárt jövök, csak kiszolgálom azt a fiút.-mutatott oda, majd el is tűnt. Csak hátulról láttam a srácot, de nagyon ismerős volt. Nem foglalkoztam vele, ittam az italomat, közben pedig bambultam, viszont ekkor nevetést hallottam. A hang irányába fordultam, s láttam, amint Amanda nagyon is élvezi a srác társaságát. Nem akartam Őket zavarni, viszont mikor meghallottam a fiú hangját, megcsapott a felismerés szele, s ezzel együtt a féltékenység is. Felkaptam az italt, a süti már elfogyott, s a pulthoz vettem az irányt. Leültem, majd úgy tettem, mintha észre sem vettem volna Őt. 

*Justin szemszöge*

Reggel mikor felkeltem, elkapott az undor az iskolától. Semmi kedvem nem volt bemenni, tehát nem mentem. Ehelyett elmentem a közeli kávézóba abba reménykedve, hogy az én kedvenc kis kiszolgálónőm van ott, Amanda. Nagyon szép kis csaj, sokat szoktunk beszélgetni. Egy-két alkalomra jó lesz. Mikor beléptem, egyből a pult felé vettem az irányt, de senki sem volt ott. Vártam még egy darabig, majd megpillantottam Őt. Tehát tervem bejött, mert Amanda dolgozott ma.

-Szia Justin. Mit adhatok?-mosolygott rám kedvesen, mire én elővettem legszexibb mosolyom.

-Magadat.-kacsintottam rá. Mire Ő nagyon édesen nevetni kezdett. Elmerültem gondolataimban, majd mikor feleszméltem, észrevettem, hogy a lány beszél. Viszont nem hozzám. Oldalra pillantottam, hogy megnézzem ki is a vetélytársam, s ekkor észrevettem Blake-et. Ott ült, a kávéját itta, s közben hatalmasakat pislogott, néha pedig bólogatott arra, amit a másik lány mondott neki. Megint gyönyörű volt. Muszáj volt megszólítanom Őt.

-Hát te?-kérdeztem felvont szemöldökkel, mosolyogva. Rám emelte tekintetét, majd egy mosolyt erőltetett magára. Először gondolkozott, majd sóhajtott egy nagyot. Azt hittem, ma már meg sem szólal, így éppen beszédre nyitottam a számat, de megelőzött.

-Fáradt voltam az iskolához.-nézett rám, a kávéjára, majd újra rám. Én csak mosolyogtam rá, majd Amandára néztem. Értetlen fejet vágott, de láttam szemében a féltékenység lángját is.

-Ti ismeritek egymást?-kérdezte az előbb említett lány, s kérdése után köztem és Blake között kapkodta a fejét. Én csak lazán bólintottam egyet.

-Osztálytársam.-mondta Blake, s mosolyogva rám nézett. Elvesztem gyönyörű kék szemeibe, de Ő sem volt másképp velem. Látszik rajta, hogy odavan értem.

-Mi-mutatott Amanda magára, majd rám.-, éppen beszélgettünk. Nagyon jól elvoltunk.-vetett egy szúrós pillantást Blake-re, aki lesütötte szemét, majd elgondolkodott.

-Akkor én megyek is. Mennyi lesz?-kérdezte, mire Amanda vonásai megenyhültek.

-Nyolc dollár.-mosolygott a lány, mire Blake elkezdett a táskájába kutatni, de én megelőztem. Odanyújtottam Am-nak a pénzt, aki értetlenül de elvette.

-Köszönöm.-suttogta B, miközben elpirult.-Megyek.-felállt, s az ajtó felé vette az irányt.

-Blake várj. Jövök veled.-mondtam, mire mindketten felkapták fejüket. Blake rám mosolygott, majd megállt, s várt, de a szőke szépség csak gyilkos pillantásokat küldött felénk. Most nem érdekelt különösebben, elköszöntem tőle, majd odarohantam Blake-hez. Kiléptünk a kávézó kapuján, majd csendben sétálni kezdtünk. Ő tudta hova megyünk, mert elég céltudatosan ment előre.

-Most hová megyünk?-kérdeztem mosolyogva,de mikor meghallottam válaszát, arcomról egyből lefagyott a mosoly. Mi a francnak akar ez temetőbe menni? Elég értetlen fejet vágtam, s ez neki is feltűnt.

-A szüleim sírjához.-felelte, én pedig elkezdtem sajnálni a csajt. Jó kapcsolatom van a szüleimmel, nem is tudom mi lenne velem, ha Ők nem lennének. Innentől kezdve beállt kettőnk közé a csend, de nem az a kínos csend, hanem amolyan megértő csend. Mikor beértünk a helyre, a lány egyből egy sírhoz rohant. Egy hatalmas márvány sír volt, előtte egy paddal. Leült a padra, majd nézni kezdte a sírkövet.

Josh Evans és Elena Evans

(1969-2010)     (1972-2010)

Leültem mellé, majd magamhoz húztam. Tudom, hogy ez neki többet jelent minden szónál. Lassan négy éve haltak meg, de biztos nehéz volt neki feldolgozni. Nagyon sajnálom szegény lányt.